13 évvel ezelőtt
Deshana és a bátyja, Maxre éppen azon versenyeznek , hogy ki ér hamarabb oda és vissza a folyóhoz 2 hatalmas vödörrel. Deshana természetesen már megint nyerésre áll, a báty most küzdi fel magát a dombra.
-Lassúúúú csiga! Még egy lajhár is gyorsabb nálad! A mai desszerted az enyém lesz :P:P –Deshana kiabál le a dobról.
-Fogd be! Csak hagyom, hogy nyerj. Ha nem tenném, egész este a bőgésed hallgathatnám! - Maxre
-Nem issss! Hülye!XD - Deshana
Aztán hirtelen kiabálásokra lesznek figyelmesek.
-Katonák!A királyi hadsereg jön erre!
-Ég a falu!
A falusiak egymást tapossák a nagy zűrzavarban, míg a vödröket eldobva rohan a két gyerek be a faluba.
-Anyaaaaa!-kiáltanak be a kunyhójukba egyszerre, ahogy megtorpannak az ajtó előtt. Belökik a nádajtót, és Deshana felsikkant.
-Deshana, Maxre! Fussatok!-mondja anyjuk rémülettel teli hanggal. Egy katona áll felette karddal a kezében.
-Nem mentek sehová! - kiáltja a katona, ahogy megragadja Deshana hosszú haját és rácsavarja a karjára.
-Ez fáááj,eresszen el! – sír Deshana.
Maxre ráugrik a katona kezére és elkezdi harapni azt, míg anyjuk a férfi hátára ugrik.
-Eressze el a lányom, maga szörnyeteg! - kiáltja az anyjuk.
-Hagyja.békén.a .családom! - kiabálja Maxre és minden egyes szónál beleöklözik a katona karjába, de ezek a gyenge próbálkozások nem érnek sokat egy edzett katona ellen.
A katona megelégeli az egészet. Előbb Maxret hajítja a falhoz, aki beüti a fejét, majd az anyjukat dobja le magáról. Ezután, ugyanazzal a mozdulattal még esés közben megvágja az anyát a kardjával. Csak annyit látni, hogy az asszony hason fekszik és egy vértócsa kezd gyűlni a teste alatt.
-Anyaaaaaa!Maxreeeee!-kiáltja sírva Deshana ,a saját fájdalma már nem is érdekli. Hirtelen kikapja a katona nadrágján csüngő tokból a kést.
-Most pedig te következel, mocskos korcs! -néz Deshanára undorral a katona.
Deshana gyors mozdulattal levágja a haját ott, ahol már nem fonódik a katona karja köré. Ebben a pillanatban jelenik meg az ajtóban zihálva Ashra mester.
Korához képest gyorsan mozogva a katona mögött terem, majd karjaival hátulról átkulcsolja annak mellkasát. A következő pillanatban már csak iszonyatos ropogásokat lehet hallani, ahogy a páncél meggörbül és a csontok összeroppannak a férfi testében. Halálhörgés közepette térdre esik, majd elhasal a földön és többé nem mozdul. A háttérben mintha kirajzolódna egy hatalmas medve alakja a mester mögött, ugyanakkor valódi medve fülek már meg is jelentek a mester fején.
Nincs idő nézelődni, de még a sokk ellenére is felfogja a kicsi lány, hogy mi történik a faluban. Minden házban, ahol a barátaik laknak, katonák tolonganak és halálsikolyok visszhangoznak.
A mester a két gyermekkel sikeresen elmenekül a faluból, de minél messzebb kell jutniuk, ahol majd nem találnak rájuk. Így bemerészkednek a sötét erdőbe, egyre mélyebbre és mélyebbre.
Pár órával később Maxre is kezd magához térni, így a mester úgy dönt, hogy megállnak és menedéket építenek. A mester elmegy fáért, amíg Deshana a fiú mellett ülve várja, hogy teljesen felébredjen.
-Maxre, jól vagy?!-ugrik rá, amint az kinyitja a szemeit.
-Áuuuu!Deshana, szállj le rólam! - löki le magáról. Aztán a fejét simogatva próbálja felidézni az utolsó emlékét.
-Anya...?Hol van Anya??!-kérdi.
A kislány csak könnytől és portól maszatos arccal mered rá, de nem tudja kimondani.
-Anya jól van, igaz? Legyőztük azt az alakot, ugye?! – áradnak a kérdések Maxreból. -Szólalj már meg! - rázza meg, amiért Deshana még mindig nem válaszolt. De amikor a lány megrázza a fejét, már ő is megérti és visszaroskad ülő helyzetébe.
-Az nem lehet. Akkor mi hogy...? –motyogja értetlenül.
-Ashra... Ashra mester megmentett bennünket...most ...csak...fáért ment-hüppög a lány.
Maxre beleöklöz egy fába.
-De miért?! Mit ártottunk mi nekik!? Miért kellett meghalnia anyának!? - lassan Maxre is elsírja magát.
Aztán csak egymásra borulva siratják az elvesztett szeretteiket, barátaikat. Egészen addig, míg Ashra mester visszatér és segíteniük kell elkészíteni az új házukat. Később Ashra mester elmesélte az egész történetet a jóslatról, és hogy miért bántak így velük, valamint, hogy el kell bújniuk, sőt még a képességeiket is el kell rejteniük, akkor is ha csak ketten vannak egymás közelében.
Eleinte kaptak a mestertől egy-egy karkötőt, amiket olyan varázslattal ruháztak fel, ami segít nekik elrejteni az aurájuk és az alakjuk. Majd a későbbiek során nagy nehézségek árán megtanulták maguk elrejteni az alakjukat.
Sajnos pár évvel később a Mestert öreg kora miatt magához hívta a Szent Mester. Így csak ketten maradtak a testvérek, a nagy sötét erdőben. Mivel eddig lakatlan volt az erdő, az ottlétük meglátszódott. A madarak és más, kisebb állatok is elhagyták a környéket, sőt ha egyszer-kétszer egy ember betévedt az erdőbe, a testvérpár halálra rémítette a szerencsétlent. Így elterjedt a pletyka, hogy átkozott az erdő és egyre kevesebben merészkedtek már csak be a fák sűrűjébe. Így legalább volt egy kis nyugtuk.
Napjainkban.
Lassan besötétedett, ezért tábort kellett vernie. Aznap hosszú út után tudott csak pihenni. Mivel lány létére egyedül utazik mindig résen kell lennie, de a fáradtság nagy úr. Ahogy a tüzet nézte, elaludt. Álmában visszarepült a régi időkbe, ahol játszott a barátaival, szórakoztak a többiekkel. Aztán hirtelen elragadták tőle a legjobb barátját. A figyelmeztetések ellenére a falun kívül mentek játszani. A barátja kiáltott neki. Meg akarta menteni, de nem tudott utána menni. Valamiért nem tudott mozogni, és beszélni se. Amikor lenézett, hogy mi tartja vissza, felriadt az álmából.
-Csak álom volt, huh... Már több, mint 10 éve történt, mi? - túrt bele barna hajába - Rég álmodtam már er- - ágak zörgése szakítja félbe.
Az erdő mintha megmozdult volna körülötte.
Hirtelen szél támadt, a levelek susogtak és ágak reccsentek. Aztán egyfajta fojtott hörgés hallatszott a közelben, amely egy hosszú,fájdalmas nyögéssé nyúlt.
-A fejem....a fejeeem...hol a fejem...- hallatszik egy női szellemhang.
A vándor először értetlenül néz, de a tábortűz hirtelen kioltódik és egy hatalmas árnyék mozgása látszódik a közeli bokrok között.
-Emberszagot érzek. Ízletes emberszagot. - hallani egy mély férfihangot.
-Akkor most nem szellem vagy?
Deshana nagyon gyorsan átsuhan két fa között egy fehér lepelben, amely a hold fényénél kísértetiesen világít. A vándor homlokán verejték jelenik meg, nem mer se megmoccanni, se a holdra nézni. A bokor felé mered, kezében a kardjával.
Egyre közelebbről hallatszik az ágak roppanása.
-Emberhús...emberhús!
-Hol a fejem...? Hol a fejem...? - hallatszódnak az ijesztő hangok szinte egyszerre.
A szellem előtűnik a bokorból, a feje hátrahajtva, így úgy tűnik, mintha nem is lenne neki és lassan közeledik az lány felé.
A lány hirtelen felsikít, összegörnyed és leguggol.
-Hagyjatok békén! Nem tudom, hol a fejed! És finom se vagyok! - mondja, miközben a kardját maga előtt lóbálja kis ívekben, hátha beleszaladnak a támadók.
A "szellem" és a "szörny" egymásra néz, majd a szörny újra emberi alakot ölt.
„Nem tűnik veszélyesnek.”- mondja a "szellem" telepatikusan a "szörnynek".
A lány még mindig lóbálja a kardját könnyes szemekkel.
„Küldjük el! Csak bajt hoz ránk.” - jön a válasz.
„De ez csak egy lány. Nézd hogy retteg! Mit árthatna nekünk?” - érvel a "szellem".
„Nem érdekel! Eddig kibírtuk, hogy nem fedeztek fel minket!” - csattan fel a "szörny".
„Légyszi,Maxre!!Olyan rég beszéltem lánnyal!” - kérleli a "szellem".
Amíg beszélgetnek a lány észreveszi, hogy irányába semmi mozgás nem történik.
Felnéz, de még mindig ott állnak előtte, így visszahajtja a fejét és tovább lóbálja a kardját.
„Ostoba! Legyen, de ha miatta bármi baj lesz, még én is elverlek!” - morog Maxre.
-Hellóóóó!-guggol le a kardtól biztos távolságba a "szellem".
-Ne egyél meg! Nem tudom, hol a fejed! - jön a továbbra is ijedt szóáradat.
-Ki vagy és mit keresel itt? - érdeklődik tovább.
-He?-hallatszik a meglepett hang.
-Tsk! - Maxre dühösen ciccent a nyelvével.
-N... Nem vagy szellem? - kérdi ijedten a lány.
-Nem,nem vagyok szellem.És a bátyám sem fog megenni. - mondja Deshana egy mosoly kíséretében.
-Kyaa! De jó! - ejti le a lány a kardját és nagy lendülettel Deshana nyakába ugrik, ledöntve őt a lábáról.
A vándor péncéljának súlyát szinte azonnal érzi a lány. Maxre védelmezően odaugrik és rögtön lecibálja a vándort Deshanáról, majd egy kézzel a föld fölött 10cm-rel tartva lógatja.
-Hmph! Morci-borci... - böködi Maxre arcát a vándor, mire az a földre ejti.
-Muszáj volt még ez a nyűg is a nyakunkra? – zsörtölődik Maxre mialatt Deshana feltápászkodik a földről.
-Milyen nyűg? Nem ez a nevem... –szól a lány.
-Nem érdekel a neved-morog tovább –Deshana, gyere!
-Míííért akartatok elijeszteni? –érdeklődik.
-Ez a mi erdőnk. Nem szeretjük az idegeneket. – mondja Deshana, miközben megragadja a lány karját és húzni kezdi maga után. - De most,hogy már tudsz rólunk,sajnos velünk kell jönnöd.
-He? –finoman kihúzza a kezét a lány és ugyanúgy mosolyogva néz Deshanára.
-Amíg nem tudom, hogy hova akartok vinni, nem megyek sehova! - kezd rá kényesen szinte ugyanabban a pillanatban, majd lehajítja magát a földre törökülésbe.
-Haza viszünk. - mondja félmosollyal Deshana.
-Akkor megyek! –pattan fel.
-Hogy hívnak? –kérdi Deshana.
-Hívj, ahogy szeretnél... –érkezik a válasz.
- Akkor leszel félős Reina – mondja Deshana, miután pár pillanatig csendben fürkészte a lány arcát, szinte olyan volt, mintha olvasna a gondolataiban.
-Félős? –néz furcsán - Ez még nem voltam, jó lesz!
-Hát nem úgy reszkettél,mint egy nyuszi az előbb? – mosolyog Deshana.
-Az... az nem reszketés volt! Hanem ellentámadás! – védekezik. -De többet ne játssz szellemeset, légyszi... – kérleli.
-Hát persze! – veregeti hátba Deshana. –AH! Én Deshana vagyok,amint azt már hallottad. Ő meg ott a bátyám, Maxre.
-Akkor Des és Max. – ad rögtön beceneveket Reina.
-Ne merj emberi nevekkel illetni minket!! –néz mérgesen hátra Maxre.
-Hai, hai, MAXre... – incselkedik Reina.
Válaszul Maxre beleüt egy fatörzsbe,ami kettétörik.
-Maxre,nyugodj le!! -ugrik oda Deshana, hogy lenyugtassa a bátyját.
„Legalább lesz egy kis információnk a külvilágról!”-mondja telepatikusan a bátyjának.
„Fékezd meg a nyelvét, vagy esküszöm kitépem!” érkezik a válasz ugyancsak telepatikusan.
-Mit ártott neked az a fa...? –néz rá furán Reina.
-Reina,miért viselsz páncélt? Honnan jöttél? - Deshana.
-Mert harcos hercegnő vagyok! Legalábbis szeretném ezt mondani... De jól hangzik, nem? – hangzik a válasz.
- Hercegnő? - pislog Deshana - Akkor mégis mit keresel itt egyedül?
-Hát... – kezd bele - Egy egyszerű vándor vagyok, járom a világot...
-Nagyszerű! Akkor mesélhetsz nekünk a kinti világ ügyes-bajos dolgairól! - lelkesedik fel Deshana.
-Igen! Mesélj csak azokról a szörnyetegekről, had halljuk milyen csodás az életük! - morog Maxre
-Hé! A Nomarik* nem is szörnyetegek! Te is az a fajta szűk látókörű vagy?! –dühödik be Reina.
-Miről beszélsz?-fordul hátra Maxre.
-Mi nem a nomarikra gondoltunk-mondja Deshana.
-Akkor milyen szörnyek? Ugye nem szellemekkel? –néz körbe gyanakodva Reina.
- Szellemek nem léteznek. - veti oda Maxre.
-Azok a szörnyek, akik lemészárolták a nomarikat.-mondja Deshana és egy pillanatra sötétbe borul az arca.
„Azt hittem már tudsz sírás nélkül gondolni a múltra ”- szól telepatikusan Maxre.
„Fogd be. Nem sírok.” - jön a válasz.
-Jó kislány, ne sírj! –öleli meg Reina Deshanát és simogatja a fejét. De ő kibújik a karjai közül, már elszokott az érintésektől.
- Mindegy. Menjünk,mert sose érünk haza!-mondja Maxre majd elindul a bozótoson keresztül, Deshana, mögötte pedig Reina.
-Egyébként, honnan tudtad a nevemet? - jön a semmiből Reina kérdése.
-Ööö... Álmodban beszéltél... - Deshana.
-Hmmm... Értem. - aztán Reina szó nélkül követte őket. Közben persze figyeli a környezetet. Már rájuk világosodik, mire elérnek a fába faragott házhoz. Egy hatalmas fa törzsébe van belevésve az egész.
-Megjöttünk-fordul hátra Desshana.
-Űh! – bámul tágra nyílt szemekkel Reina.
